Anyám borogass!

Anyák őszintén: huszonévesen vagy negyvenesen jobb szülni?

Azt hinnénk, mindegy, de aztán kiderül, hogy mégsem. Az viszont biztos, hogy minden életkorban megvan az, amit fel kell adni: huszonévesen a bulizást, az utazást, a sok egyetemi élményt, harmincasan a befutott munkát, negyvenesen a vezető pozíciót, a kreatív irányítást. Minden évtizedben mások az előnyök, mások a nehézségek, mások az aggodalmak. Négy nő mondja el a tapasztalatát.

Kitti: Huszonhárom évesen szültem az első fiamat.

Nem terveztük. Együtt voltunk, akartuk majd a távoli jövőben, azzal nem számoltunk, hogy becsúszik minden külső számítás, védekezés ellenére, de ha már így alakult, nem döntöttünk ellene. Persze ment az egyetem, az első munkák a férjemnek, nem voltunk valami gazdagok, de végül beleálltam, mit tudtam tenni, és meglepődtem, hogy egész jó ez így. Annyira belejöttem, hogy két évre rá megint szültem, akkor már tervezetten, aztán három év múlva ismét kicsit véletlenül. Azért ott leálltunk, három már tényleg elég volt.

A bulikból kimaradtam? Hát, igen, de nem teljesen. Valahogy nem vettem annyira a szívemre, és azért néha el tudtam menni. Ami jobban bántott, hogy a karrierem nem indult be, hogyan is indult volna, és sokáig rettegtem, hogy soha, de soha nem számítok már a szakmámban. Nem is volt könnyű újrakezdeni harmincegy évesen, de lassan-lassan csak elindult. Nem mondom, az eleje brutál volt, állandóan beteg gyerekek, nem lehet mindig szabit kivenni, nincs meg a tapasztalatom, mint a többieknek, folyamatos kisebbrendűség érzés, kételkedés, de nagyjából két évvel később szárnyalni kezdtem.

A többiek épphogy elkezdtek a gyereken gondolkodni, nyilván emiatt kellett megszakítani a karrierjüket, nekem meg semmi ilyen problémám nem volt, és egyre feljebb emelkedtem. Úgy harmincöt-harminchat körül kezdtem érezni, hogy a topon vagyok, hogy minden szuper. Ráadásul a gyerekszülést félig öntudatlanul csináltam, ez persze jó is meg rossz is: nem rettegtem végig, mint a kolléganőim, nem jutott eszembe, hogy baj lehet, amitől persze kiegyensúlyozott voltam, bár nem valami tudatos. De nem paráztam, természetes volt, és sosem kellett azon aggódnom, nem maradok-e le valamiről család tekintetében. Fiatal anyuka voltam, ez jó érzés, de persze, ahogy már mondtam, kezdő munkavállalónak meg idős. Ezt adtam cserébe. Egy ideig bántam, de ma már nem.

A cikk folytatásáért kattints ide!

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!