Anyám borogass!

“Az én kicsi feleségem a legdrágább a világon”

Az én kicsi feleségem a legdrágább a világon, még akkor is, ha egy kicsit szeleburdi, széllel-bélelt, hogy is mondjam, szétszórt a lelkem. Ez nem válik hátrányára, sőt, ez az egyik oka, hogy beleszerettem, amikor azon a sötét szórakozóhelyen, a pincehelységben megláttam őt egyik kezében egy unicummal, másikban egy sörrel, és láthatóan elveszetten azon gondolkozott, mit is csináljon, belekortyoljon-e az egyikbe, vagy vigye helyére mindkettőt, és egyébként, ha belekortyoljon, akkor melyikbe, és tágra nyitotta az őzike szemeit, és egy fél percig állt a folyosó közepén, a többiek csak kerülgették őt, én pedig ahogy megláttam a kétségektől remegő, puha ajkait, tudtam, hogy ő kell nekem, és azt is láttam előre, Isten bizony, hogy gyerekeink lesznek, és az én kedvesem elterelgeti őket a kiborult joghurtok, földre pottyant fagylaltok és spenótfoltok között.

És így is lett, és az én feleségem semmit sem veszített a vonzerejéből, hiszen semmit sem veszített a szeleburdiságából, bár ő jár mindenféle kezelésekre, mert időről időre kitalálja, hogy például narancsbőre van, és akkor elmegy, és valami fóliával betekercselik, hogy kék-zöld lesz a hasa meg a feneke, aztán hazajön, és vedelnie kell a vizet, aminek az lesz a következménye, hogy a Petikével együtt rohannak a vécére öt percenként, Petike mellette a bilibe pisil, ő meg ahova szokás, és három kezelés után már jobban érzi magát, bár szerintem nagyjából ugyanúgy néz ki, de nem mondom, hanem úgy teszek, mintha jobban tetszene, és egyáltalán, néha szoktam úgy is tenni, mintha nem tetszene, kizárólag az ő kedvéért, mert amikor rájön, hogy mindig ugyanolyan gyönyörűnek találom, akkor megun, én meg félni kezdek, hogy valaki másért tekercseli magát, mi lesz akkor velem, ha egyszer már nem érte gürizek az irodában, és ilyenkor néhány napig flegmának tettetem magam,

“mit főzzek?”, kérdezi a kedvesem, “mindegy”, vetem oda félvállról, és ha megkérdi, hogy ízlik, azt mondom, “nem rossz”, és nem veszem észre az új körömlakkját sem, csak hogy három napig izguljon egy kicsit, és a végén elmondom neki, hogy mennyire csodálatosan szép,

és ettől aztán jobban érzi magát, megpuszilgat, és bizony Isten, boldogabb, mintha minden nap mondanám az igazságot, hogy ő csodálatos, ez amolyan női praktika szerintem, amit kénytelen voltam megtanulni. 

Pedig hát mindenhol gyönyörű volt a drágám, még a szülőágyon is, valószínűleg én nem voltam gyönyörű, mert nagyon erősen próbáltam megfejteni a rejtélyt, ami körülöttem zajlott, és csak nem akart sikerülni, ültem mellette, ő pedig sikítozott, én minden mérnöki képességemet latba vetettem, és a kezét szorongatva egybevetettem a gyerek ultrahangon mért koponya körfogatát, súlyát, méreteit, a valószínűsíthető nyomás nagyságát kilopascalban mérve és a lehető legnagyobb súrlódást belekalkulálva, és kiszámítottam, hogy mindezek alapján a gyereknek már RÉGEN meg kellett volna születnie, szóval vagy az én galambom csinál mégis valamit rosszul, vagy a méretek nem is azok, amiknek mondták őket, de valami nagyon nem stimmel, ám mielőtt ezt jelezhettem volna a szülésznőnek az én kedvesem kiabálni kezdett, azt, hogy soha, de soha többet nem érhetek hozzá, hogy én vagyok az oka mindennek, hogy egy szemét vagyok, mert gyereket csináltam neki, és ezt persze nem hittem el egészen, de kétségbeesetten szóltam a halkan duruzsoló szülésznőhöz, hogy csináljon valamit az én galambommal, hát nem látja, hogy szenved, hát miket beszél itt, mire a szülésznő durván szólt rám, mint a vasorrú bába, “ez az asszony éppen szül. Azt mond, amit akar, de maga hallgasson el”, és még azt is dörmögte az orra alá, hogy mekkora hiba férfiakat beengedni a szülőszobára, de akkor az én kedvesem azt kezdte el kiabálni, hogy mindjárt meghal, hogy most tényleg vége, a szülésznő mosolygott és simogatta, aztán nagy zűrzavar támadt, én a mosolygó szülésznőt békés természetem ellenére levadászni és megölni készültem, csakhogy

egyszercsak megszületett a fiam, kicsusszant-kihúzták a szeleburdi feleségemből, én pedig visszataszítóbbat és gyönyörűbbet még életemben nem láttam, a cserebogár lárvái hatottak így rám gyerekkoromban, meg az az érzés, amikor eltapostam őket, amikor anyám szoptatta a kistestvéremet, és folyt a tej a melléből utána, de persze mindezek semmik a fiam születéséhez képest, előképei annak a furcsa, taszító-rejtelmes gyönyörűségnek, amit a szerelmemmel átéltem a kórházban. 

Ez aztán megismétlődött, csak akkor már nem számoltam a kilopascalokat, a feleségem pedig csodálatosan ellátja a porontyainkat, bár néha én írom meg a bevásárlólistát, vagy ugye nincs bevásárlólista, és akkor ő hoz sok mindent a boltból, amiket együtt nem lehet megfőzni, alkalmanként két utazószéket vesz egy gyereknek, de kettőnek csak egy darab fagylaltot, azt is karamellásat, amit nem szeretnek, de igazából ezek mind megoldható problémák, hiszen még egyszer sem felejtette ott őket az óvodában, és majdnem mindig a helyes gyógyszert adta be nekik, a ház ablakát csak egyszer törte be labdával, de azt igazából a Petikének akarta volna dobni, és elfelejtette, hogy előzőleg már becsukta, az üveges meg egyébként is gyorsan jött, és bár rendszeresen elfelejti, hogy a nagymama tejallergiás, a mama általában túléli a közös ebédeket, mert mindenki látja, hogy az én kicsi feleségem mennyire szereti a gyerekeinket még akkor is, amikor nincs tiszta nadrág reggel vagy elfelejtette, hogy az óvodai piknikre illene vinni valamit, hiszen egyszer-egyszer piszkos nadrágban is meg lehet jelenni, a pikniket meg ki nem felejti el néha?

Mivel a legkisebb porontyunk már három éves, most azt tervezzük, hogy leadjuk őket a tejérzékeny nagyihoz, és hamarosan elmegyünk Horvátországba nyaralni, amit alig várok, alig várom, hogy csak vele lehessek, és bár mérnöki hajlamaim a tervezésre mindig is kiterjedtek, egy valamit képes vagyok elfelejteni, olyasmit, ami férfi és nő interakciójánál nélkülözhetetlen, ha nem akarnak gyereket, pedig nem lenne rossz észben tartani, mert a végén néhány hét múlva előáll a feleségem azzal, hogy “nézzed már, nem két csík ez, Bélus?”, és akkor látnom kell, hogy de igen, és makoghatok, hogy “de hát édesem, nem vagyok én gólya, hogy minden éhes fiókát tápláljak ebben a kicsi fészekben”, csakhogy a végén majd kiderül, hogy de, az vagyok, egy baromi nagy gólya, és nincs mit tennem, csak bemennem az irodába tovább gürizni, hogy a porontyaimnak legyen mit ennie a közértes mélyhűtőből és a kis feleségemnek miből tekercselnie magát a következő kórházi látogatásunk után. 

Mindegy egyébként, mert azt is megoldjuk valahogy, ha már idáig eljutottunk.”

 

(Ha ez kicsit tetszett, olvass gyorsan Hrabalt, mert az sokkal, de sokkal jobb: Vita nuova, Házimurik, Foghíjak – jó strandot, jó olvasást!)

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!