Anyám borogass!

Így nem ettek meg minket a medvék

Hát persze, hogy menjünk a Sierra Nevadába! Hülye vagyok, ha nemet mondok, nem? Ha már lehet, miért ne? Jó, vannak medvék, hát majd kikerüljük őket, úgysem jönnek oda hozzánk. Aztán egy-két nappal az út előtt kiderült a nemzeti park honlapját tanulmányozva, hogy nem csak hogy vannak, hanem mindenféle szabályt be kell tartani, ha megjelennek. Kb. úgy évente 246-szor. Feltörik az autót, kíváncsiskodnak. Ja, és valamiféle vírus dúl a rágcsálók között ugyanazon helyen rettenetes következményekkel emberre nézve, mint például tüdőembólia, vérzés, láz és a többi, illetve a kígyók közül csak három fajta halálos, de jobban tesszük, ha – amint meghalljuk őket – csak hagyjuk elmenni, és nem is csinálunk semmit. Kivéve ha véletlen belenyúlsz egy sziklára támaszkodva.

Na jó, szóval nem akarok menni a Sierra Nevadába. Köszönöm, mégsem. Mivel utólag ilyen választás már nem volt, elhatároztam, hogy a kis kunyhóban, amelyikben majd lakunk, nem veszem le a cipőmet sem (a rágcsálók miatt, akiket főleg egérnek képzeltem), nem mosakszom, és minden módon a túlélésre törekszem.

Valószerűtlennek tartottam, hogy képes leszek a táborhelyen folyamatosan sikítani, ha medvét látok, vagy kiabálni, nem lakott helyen meg nagy távolságot tartani kettőnk között, és nem mondjuk tehetetlenül állni megkövülten félelmemben. Kicsi elővette a wikipedia-szócikket, és már olvasta is a „fekete medvé”-nél, mondja, hogy „amerikai fekete medve… átlagosan 60 kilogramm…”, itt kezdtem megnyugodni, hogy a 60 alig több nálam, olyan óriási mégsem lehet, csak aztán folytatta „és 240 kilogrammot nyom” – hú bazdmeg. Elképzeltem, hogy sötét ösvényen kirándulunk vezető nélkül, és felbukkan egy lény, kibontakozik a bokrok közül, ó igen, ez egy mackó, megérezte a hátizsákunkban elhelyezett túlélő magvas szeletek illatát, és most meg akarja kóstolni, mi lesz velünk? 210 kilogramm.

 

Persze annyit már tudtam az amerikaiakról, hogy mindenhol mindenféle lehetséges veszélyre előre figyelmeztetnek, egy ártalmatlan hajókiránduláson is meg kell ismerni háromféle evakuálási tervet indulás előtt, de a rágcsálóvírus és a fekete medve-veszély tudatától nem nagyon tudtam aludni. Egy mackó csak megjelenik, én ott állok a gyerekkel, és akkor… akkor mi van? A legviccesebb az volt, hogy kiderült, a medveszabályokat igazából nem is az emberek, hanem a mackók miatt hozták, hogy tudniillik feketemac barátainknak ne essen bántódása, megtartsák egészséges félelmüket az emberektől, és ne kelljen a támadások miatt lelőni őket. Hát, tudjátok, én pro-medve vagyok, de első körben mégiscsak az embereket féltem.

Végül aztán a dolog úgy nézett ki, hogy meglehetős gyomorgörccsel megérkeztünk a szálláshelyre, amelyik egy kempingben levő elképesztően barátságos, gyönyörű faházikó volt, kicsi, és kb. olyan tiszta, mintha most először járna benne látogató, cseppmentesre törölve minden krómfelület, fa illata mindenhol, az embernek kedve lett volna beköltözni egész nyárra, szóval egyből ledobtam a zoknit és a cipőt. Az éjjelt medve nélkül éltük túl – állítólag csak az autókat szokták szétdúlni egyébként is, ha valami morzsa illatát érzik. A nemzeti parkba indulva kiderült, hogy valamiért mindenki arra igyekszik, nem tudom, hogy fért el az erdőben egy taxisbokádnyi autó, de hulla fárasztó volt kivárni a sort, és szerintem a medvék sem várták ki. A népsűrűség azt közelítette, amit a Normafa szokott május elsejének délutánján, és kizárólag csak rágcsálóktól kellett tartani, amelyek valójában nem egerek, hanem mókusok voltak, és vígan ugrándoztak az étkezők között, ám tilos volt őket etetni a vadvilág megóvása érdekében, vagyis hát nem akarták őket átszoktatni makkról hamburgerre. Amikor egy szúnyog megcsípett, gondoltam, most kaptam meg a súlyos vírust, hiszen előttem tutira egy mókust csípett meg, de hát az élet nem veszélytelen, az is lehetséges, hogy éjjel egy titkos meteor csapódott a nemzeti parkba, alienek szálltak ki, beköltöztek a mókusokba, megcsípte a mókust a szúnyog, majd engem, és már én is alien vagyok – nem könnyű helyzet ez.

 

 

Nagy bátran kiválasztottunk egy kerekesszékkel is megközelíthető ösvényt (igazából nem volt más a közelben), és egészen megdöbbentő dolgokat láttunk egyébként. Számtalan vízesést például, de akkorát, amekkorát én még sosem, el nem tudom képzelni, hogy lehet ennyi hó a hegyekben, hogy most lezúduljon. Az egyik áradó rész felett átmentünk egy hídon, a levegő tíz fokkal lehűlve, vízpára csapódik az arcodba, de kb. mintha egy hatalmas zuhanyrózsa fröcskölné rád az ébresztőt, olyan volt, mint egy rohanó vonat ablakán túlságosan is hosszan kinézni, mint a szakadék fölött kicsit zuhanni, szóval kicsivel többször is átrohantunk rajta, és megálltunk a közepén, és kiáltottuk, hogy „ááááááááá” meg hogy „víííííííí” meg sikítottunk meg megöleltük egymást, és akkor világossá vált, hogy a gyerek, aki fél órán át veszi föl a zokniját, alkalmanként teljesen szétszórt, és egy vízeséssel szemben boldogan visít, mégiscsak a bolond anyja fia, na, és annyira sikítottunk, hogy  a medvék meglapultak a fenyvesekben, fejüket sem dugták ki.

Helyettük egy szomszédos mezőn őzeket láttunk, és annyira éreztük veszélyben magunkat, mint mondjuk a Bükkben. 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!