Anyám borogass!

Mit mondhatnánk mi a halálról a gyereknek?

Van ez a fogas kérdés, hogy hogyan beszéljünk a gyerekkel a halálról. Most előre lelőném a poént bizonyos értelemben, mert én nem tudom. Az fix, hogy nem fogok itt megoldást kínálni erre. Még egyszer régen olvastam Ranschburg Jenőnél, hogy csak olyanokat mondjunk a kicsiknek, amit magunk is elhiszünk, de ha valóban hiszünk a mennyországban, akkor csak nyugodtan adjuk elő. Ez mondjuk így fair meg korrekt, csakhogy van olyan, aki egész biztosan, száz százalékosan hisz valamiben az élet utáni időszakra vonatkozóan? Mármint valamiféle meggyőződésünk meg megérzésünk lehet, de azért csak a susnyásban turkálunk. Tutira nem ígérhetünk igazából semmit. 

Nem könnyű ez, na, és hogy most ez a kérdés aktuálissá vált az életünkben, nyilván jó értelmiségi módjára megfogadtam a pszichológus tanácsát, és megvettem ezt a könyvet: 

Merthogy ez Varró Dani fordításában és Agócs Írisz illusztrációival beszél a témáról felvonultatva jónéhány elképzelést a halál utáni életről, a gyászról meg az élet menetéről. Szép dolgokat mond rímekben. Hogy sokan azt hiszik, a lelkek másba szállnak, vagy a mennybe mennek, vagy a földből másokat táplálnak, és akik szomorúak, azok meg imádkozhatnak, képeket őrizgethetnek, egyedül lehetnek, csillagokhoz beszélhetnek, egyébként pedig az élet, akár a szél, megmutatkozik a testben, és ha már elhagyta, az is. 

Igazából tök jó, hogy ez így tematizálva van. Nekem leginkább a rajzok tetszenek, nagyon cuki az elefánt, aki liba barátjáért szomorkodik, és nagyon megható a kis állatka, aki már nem látja a nagypapáját, csak a lufit, ami korábban a nagyapa kezében volt. De mondjuk a verset igazából el sem tudtam olvasni hangosan, az annyira idegesítette a címzettet. És úgy éreztem, hogy ez a hasonlat, az élet olyan, mint… , az internet olyan, mint… (egy másik kötetben), a barátság olyan, mint… (szintén egy másikban) nem ment át. Ez a “mint”, ez valahogy nem volt magyarázat. Nem igazán létezett ez az elvonatkoztatás. Mert ugye egy dolog nem olyan, mint, hanem olyan, amilyen. Az ő szemében legalábbis.

Vagyis a dolog vége annyi lett, hogy megnézegettük a rajzokat és elbeszélgettünk róluk, megnéztük, melyik állatka halt meg, melyik maradt életben, és milyen volt a nagypapa, aki után végül csak a lufi maradt, és végül amikor egyedül maradtam, én sírdogáltam, mert úgy gondoltam, hogy “az élet olyan, mint a szél. Tényleg. Mint a szél.” A gyerek meg matricákat ragasztott, és nem tudom, mit gondolt a halálról. De szerintem nem azt, hogy olyan, mint… valami más.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!