Anyám borogass!

Mikor jön el az a pont, amikor már nem akarok itt élni?

Ezen gondolkoztam újfent a napokban.

Ugyanis egyre nyomasztóbb a helyzet.

Én viszont egyre rugalmatlanabb vagyok. És egyre idősebb. Egyre kevésbé érzem úgy, hogy teljesen újat tudnék kezdeni. Meg igazából nem is akarok.

Szeretek magyarul beszélni. Szeretek magyarul írni. Azt hiszik sokan, azt máshol is lehet, de nem egészen, vagy nem úgy és nem sokáig.

Megszoktam itt. Otthonos egy pontig. Csak közben a szorítás egyre nagyobb.

Pedig én mindig azt gondoltam a régi történetek alapján, hogy aki kiment, aki disszidált, aki kitáncolt, az valahol gyáva volt. Meg egy kicsit elvtelen, kicsit csaló, hogy itt hagyott mindent, itt hagyta a családját. Gyerek – és fiatalkoromban legalábbis így hittem. De most rájöttem, hogy van olyan, hogy megszűnnek a normális emberi élet feltételei. Hogy beszűkülnek a lehetőségek, és lassan már nincsenek többé.

A gyerekemet nem tudom beiskolázni. Az a lehetőség, amit az államtól kapok, a legkevésbé sem megfelelő, arra a helyre nem bízhatom. Hajlandó lennék fizetni is egy alternatív helyért, de az sincs, ott is elkeltek a helyek, valamilyen módon kiosztották már. Hova adjam, kinek adjam, akiben megbízok, hogy figyelni fog rá? Nem tennék vele jobbat, ha külföldre vinném, és egy olyan közeget mutatnék neki, ahol az emberek figyelnek egymásra, ahol vidámság van, ahol a megszerzett papír a világ más táján is érvényes és ismert?

Ha lemegyek a kávézóba, ha felszállok a buszra, a villamosra, vagy a pótlóbuszra, mindenki arról beszél, hogy mennyire nyomasztó itt élni.

Nem arról van szó, hogy egyszerűen nem értenek egyet például a politikai döntésekkel, hanem annyira nem értenek egyet vele, és annyira idegesíti őket az arcukba nyomott gyűlöletkeltő plakát, a lehetőségektől való megfosztottság, az emberként való semmibe vételük, hogy állandóan erről kell beszélniük. Nem az időjárásról, a szerelemről, az élet értelméről, a munkájukról, a rettentően alakuló párkapcsolatukról, hanem arról, hogy nem jó itt élni. Meg hogy ezt már nem lehet elviselni. Gyakran én is erről beszélek, és igazából ez elkeserít, nem szeretném, ha ez a gondolat a mindennapjaim része lenne.

Mindeközben a generációm fele már most külföldön él. Legnagyobb részük fiatal és tehetséges. Soha vissza nem jönnének.

Milyen már ez, hogy hagyják őket, és senki nem nyúl utánuk? A társadalom egyik legaktívabb, legkreatívabb része nincs is itt. Nem sajnálják őket? Mert nekem nagyon hiányoznak. Azért is, hogy itt legyenek csak úgy, a közelemben, azért is, hogy a tudásukat itt bontakoztassák ki. Erre kábé semmi esély.

Ez így, összképileg, azt kell mondani, rettenetes.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!