Anyám borogass!

Iskolakeresésre hogyan kell felöltözni?

Most akkor hogyan öltözzön fel az ember egy iskolaigazgatóhoz? Vagy kettőhöz? Két valamiféle igazgatóhoz, akik felvételiztetik őt a hat éves gyereke helyett, vagyis azelőtt, hogy a hat éves gyerekét felvételiztetnék egy iskolába – oh, my God, de tényleg -, szóval hogy a nagy rohanásban mit is vegyen fel? 

Vagyis inkább: kezdje el tanulmányozni az iskola alapító okiratát és tanítási elveit, hogy idézni tudjon belőle alkalomadtán, bizonyítva ezzel is, hogy mennyire felkészült erre a bemutatkozó felvételi beszélgetésre, vagy inkább kezdjen már neki az öltözésnek. És akkor meg mit? Rongyos-szakadt nem lehet, az biztos, de túl elegáns sem. Egy általános iskolába? A végén még azt hiszik, hogy flancol. Szürke rövid ruha, na nézzük, nem jó, mert úgy néz ki benne, mint egy diáklány, holott most komoly szülő. Virágos egyberuha, nem rossz, csak olyan túl divatos (pedig tavalyi), és rohadtul szorít ott gyomortájon, ezt nem lehet kibírni. Fekete ruha – ehhez tűsarkú kell, abban tutira kinézik, a villamoson pedig elesik. De akkor mi? Farmer kizárt, két évvel ezelőtti egyberuha éppen jó lesz. 

És a smink? Az arca szétesik, nem felel meg. Erős rúzst dobna magától – egy felelősségteljes anyuka használ erős rúzst? Kizárt, hát hogy érezné magát a megfontolt vizsgáztatók előtt?

Csak visszafogottan. Csak szülősen. Csak anyukásan.

Enyhe barna, szinte natúr smink. Az lesz az. Konszolidált külső, mi más kellene, éppen mint az egyetemi vizsgán vagy a gimnáziumin. Villamoson a suli honlapjának áttanulmányozása, mert fő, hogy lássák a kompetenciát, a tájékozottságot, az érdeklődést.

Egy valami tilos: önmagamat adni.

Hát igen, ez az, amit értelmes ember nem csinál. Csak fel akarja vetetni a gyerekét. Nem zúdíthatja oda az élete kétségeit, az összes vergődését az iskolakereséssel, a gyerek fejlődésével, saját magával. Á, dehogy. Vidámság, határozottság, kooperáció – ezt nézik, a rohadt kooperációt, valamiféle titkos mérőn vizsgálják, hogy az ember majd mennyire fog tudni együttműködni velük és a gyereke mennyire illik az iskolás csoportba (hát, hogy ezt hogyan állapítják meg látatlanban, arról fogalmam sincs).

És akkor behívnak, és leülök, meglátom a nőket, igazgatók vagy mi a micsodák, felismerem az arcukat, bár talán nem az övéket láttam korábban, nagyjából huszonsok évvel ezelőtt, hanem a kollégáikét a nyelvtan versenyen, a matek versenyen, a gimnáziumi felvételin, ezek az arcok, pont ilyenek, pont ők, csak talán máshol, úgy rándulnak a ráncaik, olyan a mozdulatuk, esküszöm, a szaguk is éppen az, akkori tanáraim egyébként a jó fajtából, mindannyiunk feje felett elmúlt néhány évtized, de ők azok, olyanok, akiket szerettem, és most megint velük szemben ülök, és megint vizsgáznom kell,

és elkövetem a hibát, hogy magamat adom, basszus, mivel nincs másom,

végül is csak én vagyok, ha nem is makogok, de izgulok rendesen, és főleg utólag jut eszembe, hogy miért is lenne kiváló a gyerekem éppen abba az iskolába, annyi minden eszembe jut, amit elfelejtettem mondani arról, hogy Kicsi mennyire csodálatos, szóval végső soron mégiscsak szorongok ott a tanárok előtt, a majdnem tanáraim előtt a rám szánt idő néhány percében, sutványos, esetleges önmagam megnyilvánul, és utána végül közlik, hogy “köszönjük, hogy befáradt, viszontlátásra”.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!