Anyám borogass!

“Húszas nőket a negyvenes férfiaknak!”

Kicsit örülünk, hogy végre megint jött egy olvasói levél, már olyan régen kaptunk, ráadásul ez nem is akármilyen. Krisztina elsőre extrém ötlettel áll elő, tekintve, hogy ő nem éppen húsz éves. De úgy tűnik, elege lett. Hosszú levelének megszerkesztett változata következik.

“Egyszerűen az a tapasztalatom, hogy a negyvenes pasik megkergültek. Valami van velük, vagy csak az én környezetemben, nem tudom, de lassan úgy gondolom, jobb kikerülni őket. Nem barátkozás szempontjából, úgy igazán nagyon jófejek, szuperul lehet velük beszélgetni, és szívesen meghallgatom a bánatukat, ők is néha az enyémet, de mondjuk ismerkedés, vagy kapcsolat… arra jobb nem is gondolni. Vagy csak nálam ilyen idióta a leosztás? Ez tényleg szükségszerű, hogy egyszer csak rájuk jön ez az életközepi szar, és tényleg nem a legmegfelelőbb alkalmakkor bukik ki?

Egy időben sokan mondták nekem a pasik közül, hogy így a húsz éves nők, meg úgy a húsz éves nők. A negyvenes mondták persze. Jó mérges is lettem rájuk, nem mintha ne értettem volna meg a szempontjaikat, csak kit ne idegesítene ez azok közül, aki elmúlt már huszonkilenc? Én ugye harmincsok vagyok, egyedülálló anyuka, soha többé húsz nem leszek, és persze szemem azért van, látom, hogy azok a lányok milyen szépek. Hogy repedne szét a szoknyájuk, néha azt gondoltam, de sosem akartam magam azzal áltatni, amivel több újságcikk is foglalkozik, hogy valójában a harmincasok vonzóbbak meg érdekesebbek, amikor talán egyáltalán nem. Megértettem, hogy a húszasok kellenek nekik, finom bőr, finom popsi ésatöbbi, nem jó érzés, dehát ez van. 

De mostanra valami átfordult bennem. Találkoztam ugyanis egy-két ilyen férfivel ismerkedés céljából, és nem igazán azt tapasztaltam, hogy ne tetszenék nekik, hanem, hogy gyengék, egyszerűen reszketnek, mint a kocsonya. Fel nem tudtam fogni, miért, mi félnivalójuk van tőlem, még egy menedzser-típusú nő sem vagyok, elvileg – gondolhatnám – azt hihetnék, hogy nekem bármi jó, ha már ilyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok – egyedül, gyerekkel, férfi nélkül -, de valahogy nem ezt gondolják, hanem hogy meg akarom enni őket. Vagy ilyesmi. Sokat rágódtam ezen, őszintén, hogy mi bennem az ijesztő, de arra jutottam, hogy semmi, tök átlagos, nagyon kételkedő, önbizalomhiányos nő vagyok, és a félelemkeltés nem az én részem. De basszus, hogy én az ő halálfélelmüket, önértékelési – és egyéb válságaik okát hallgassam akkor, amikor – szerintem – éppen nem a lelkizés fázisában vagyunk, hát, azt köszönöm szépen, nem kérem. Vagy ha már ez, akkor meg ne csak az ő lelkükről legyen már szó.

Tulajdonképpen biztos, biztos félelmetes egy idősebb nő, aki… nem tudom, hogy mit akar, hát személy szerint pszichológus lenni nem feltétlenül. Szóval igazából nem tudom, miért rettenetes, de ha már ez a helyzet, akkor azt mondom, most már azt mondom a negyveneseknek, hogy hajrá, mindenkinek felírok egy huszonöt évest receptre. Lehet, hogy a lány nem jár ezzel annyira jól mondjuk, de talán a pasi igen. Szép is, meg is hallgatja, elvileg nincsenek akkora elvárásaik (nincsenek?), vagy csak a férfi velük magabiztosabb, és akkor hátha ezektől az élményektől visszanő az önbizalmuk, és lehet már kezdeni velük valamit. De ha nem, akkor nem. Már azt sem bánom. De így, így ezt ne csináljuk már. 

És ha most elárasztanának a trollok, akkor nekik azt mondom, hogy nem akarok ám annyira egyedül lenni, jobb lenne ketten, de kocsonyáskodni vén fejjel már csak nem fogok. 

Ennyit akartam megosztani mindenkivel.”

Ha van történeted, írd meg nekünk: anyamborogass.blog@gmail.com

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!