Anyám borogass!

Tanár néni, 36 vagyok, ne nézzen már óvodásnak!

sad-kid

Azzal kezdődött, hogy kiderült, Kicsinek olyan iskolára lesz szüksége, ahol speciális fejlesztést is kap, és az egyébként sem rózsás iskolakeresés már az elején rémálommá vált, pedig még alig mozdultunk ki a lakunkból meg az excel-táblákból, amit a lehetséges intézményekről vezettem. Hirtelen rá kellett jönnöm, nem tudom, mit gondolnak rólam a potenciális iskolaszerű helyeken, hogy egyáltalán – úgy egyébként – emberszámba vesznek-e?

Megmondom, kezd az az érzésem lenni, hogy abban a pillanatban, hogy az embernek gyereke születik, valamiféle másodrendű idiótává válik az aktuális karhatalom (egészségügyi dolgozók, közoktatásban dolgozók) számára, ami iszonyatos paradoxon.

Hogy addig nagyjából felnőttnek tekintettek, úgy néztek rám, mintha felelősen tudnék dönteni az életemmel kapcsolatos dolgokban (szakmai tervek, élethelyzetek és hasonlók – amikor ugye úgy teszünk legalábbis, mintha lennének szakmai terveink, amikor mondjuk úgy teszünk, mintha felnőttek lennénk), majd született egy gyerekem, és basszus hirtelen TÉNYLEG felelősséget kellett vállalnom, és számtalan esetben futott végig rajtam a rettenet hulláma, hogy „uramisten, aztadurva, most egy másik ember élete van rám bízva, mentsenek meg, mentsetek meg, mi lesz, ha elrontom, rosszul látom, nem figyelek, és meghal, megsérül, miattam?”, és ezt ugye megszámlálhatatlanszor eljátszottuk, babaként hullafáradtan (mi lesz, ha leesik, ha nem lélegzik, ha félrenyel?), kisgyerekként kórházban („anyukám, kérlek, ments meg, most kötik infúzióra, megszúrják, és annyira fél, tiszta kókadt, még csak nem is ordít, istenem, bőgnöm kell, de nem lehet, mert akkor megijed, meg kell vigasztalnom”, otthon attól tartva, hogy túladagoljuk a cataflamot egy államvizsga előtti éjszakán, vagy csak szimplán őszi délutánon, amikor ránkszakad a felismerés, hogy anyák vagyunk – vagy mi).

Na, és csak megtörtént, csak sikerült, elkormányoztuk a gyereket 6 éves koráig is, kisebb- nagyobb sérülései vannak csak, de inkább kisebbek, vagyis csak megbirkóztunk azzal a felelősséggel, annak ellenére, hogy folyamatosan úgy kezeltek minket, mintha erre alkalmatlanok lennénk. Mert hitetlenkedve oktattak ki az ambulancián, mert nem úgy várakoztunk, ahogy kellett volna („anyuka, a cipőt nem szabad levenni nálunk”), a bölcsiben, mert nem megfelelő wc-papírt hoztunk, a gyerekkönyvtárban, a fül-orr gégésznél („anyuka 15ször kell kiszívni a gyerek orrát minden nap, és nátha esetén három hétig ne menjen óvodába”) és sok másik helyen – ki emlékszik már mindenre?

És nem értem, hogy van, hogy akkor néznek a leghülyébbnek, amikor a legnagyobb felelősséget vállalom?

És akkor most ugyanez az iskolakeresésnél. Mert hogy lehetek olyan idióta, hogy felhívok néhány, egyébként speciálisabb iskolát, helyenként olyat, ahol fizetni is kell, és még kérdéseim is vannak. Nem bonyolultak ám, csak hogy egyeztethetnénk-e egy időpontot, ahol személyesen feltehetnék kérdéseket. De „anyuka, kattintson a honlapra”, „kedves szülő, legközelebbi iskolalátogatásunkon részt vehet”, és egyébként is milyen kérdéseim lehetnének. És minek telefonálok. És majd talán adnak időpontot egy bizonyos táncrend szerint. Nem ez a bajom, a táncrend, hanem az, ahogy beszélnek velem. Ahogy írnak nekem. Én meg tudom szólítani őket, ők engem nem. Én meg tudom fogalmazni a kérdésemet, ők lepattintanak.

És az sem a bajom, hogy az iskolarendszerben az utóbbi harminc évben nem változott semmi, ami valószínűleg persze igaz, hanem, hogy az iskolarendszer azt hiszi, hogy én sem változtam.

Nem azt látom, hogy a gyerekemmel ugyanazt csinálják, mint velem, és ugyanazokat az idióta szabályokat próbálják érvényesíteni rajta, mint amit rajtam sikeresen alkalmaztak, mert még nem tartunk ott, hogy iskolába járjon, hanem az, hogy úgy néznek rám, mintha nem nőttem volna harminc évet, hanem ott állnék bénán a mókuskerék mellett, és azon gondolkoznék, hogy mászókázzak vagy homokozzak, és nem tűnik fel nekik, hogy nem, nem vagyok már hat éves, eskü, és komolyan nem, nem akarom, hogy hat évesnek nézzenek, és úgy szólítsanak meg, mint egy rendreutasításra szoruló kislányt, aki mit sem tud a világról,

de egyszerűen úgy érzem, mintha onnan, a mászóka aljából kiabálnék gyerekként, hogy nem, nem, vegyétek már észre, hogy felnőttem, kijártam minden iskolát, mindenfélét tanultam, vizsgáztam, igyekeztem, és képes vagyok figyelni a saját gyerekemre és ismerem valamennyire, és nem hülyeség, amit gondolok róla.

Vannak ezzel a viselkedéssel kapcsolatban elvi problémáim is: mondjuk, hogy hogyan gondolják, hogy együtt tudunk működni szülőként meg pedagógusként, ha az az alapállás, hogy úgyis rosszul tudom, úgysem értek hozzá, és minek vannak kérdéseim.

Még elvibb, hogy milyen egy társadalmat képzelünk mi magunknak, ha a szülőket is irányítandó, zombi idiótának kezeljük? Minek akkor a demokrácia, minek az önálló döntés a gyerekeknek?

Kevésbé elvi, hogy basszus, itt vagyok. Nagy vagyok. Nem az az alap, hogy előfeltételezzük, hogy a másik ember alapvetően normális? Legalábbis szóba lehet vele állni?

És eddig úgy tűnik, nem. Nem az az alap. Az iskolában nem. Mi lesz így velünk? Ordítok majd? Eljátszom tényleg a hat évest? Titokban hülyének nézem a tanárt, de nem mondom? Mondom, és kirúgnak? Vagy hogy?

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!