Anyám borogass!

“Lemondtam a lányomról, ez volt a jó megoldás mindkettőnknek”

Képünk illusztráció

Egy anya vallomása, aki olyan döntést hozott, amiért valószínűleg a többség elítéli: lemondott a lányáról váláskor, és egyedül folytatta az életét. A történet végén azonban kiderül, hogy ez a téma sem fehér és fekete, mert pont ezzel a döntésével tette a legjobbat a kislányának.

„1999 nyarán, 20 évesen ott álltam egy egyéves kislánnyal, csapdába esve egy rossz házasságban. A férjemnek jó munkája, autója, sikeres családi vállalkozása volt közösen az anyjával. A közelünkben lakott az egész családja, megadtak nekünk mindent, amire csak szükségünk volt. Hamar ráébredtem, hogy saját munka és jövedelem nélkül csapdában vagyok a férjem mellett, akit nem szerettem.

A szüleim elváltak, amikor még csecsemő voltam, úgyhogy abban a hitben nőttem fel, hogy elváltan és boldogan jobb élni, mint házasságban és nyomorultan. Ezért aztán hamar arra a döntésre jutottam, hogy el akarok válni. Tudtam, hogy a férjem minden támogatást megkap a családjától, én meg mehetek lakni az anyukámhoz, aki nem épp gyerekbarát természet, úgyhogy

meghoztam életem legnehezebb döntését: otthagytam az egyéves gyerekemet az apjára.

Az anyukám elég messze lakott tőlünk, de nem tudtam máshová menni. Hiányzott a babám, pár hétig minden estém arról szólt, hogy álomba sírtam magam. Mindennap felhívtam telefonon, mert féltem tőle, hogy elfelejt, de az apja a válás miatti sértettségében nem hagyta, hogy beszéljek vele. Az egész családja egységes falként zárta el tőlem a lányomat. Ez teljes mértékben sokkolt. Azt hittem, ennél sokkal érettebben tudja majd a férjem kezelni a helyzetet, pedig tudhattam volna, hogy így reagál majd, hiszen épp az ilyen dolgai miatt akartam elválni tőle. Gyorsan kellett cselekednem.

Eddigre már eldöntöttem, hogy folytatom az egyetemet, amit a szülés miatt félbehagytam, viszont a lányom miatt az üzleti szakról átjelentkeztem a jogi karra. Meg akartam tanulni, hogyan szerezhetem vissza a lányom felügyeleti jogát ügyvéd nélkül. Közben teljes munkaidőben dolgoztam, minden fillért félretettem. Ha eszembe jutott, hogy a kislányom nélkülem nő fel, mindig azzal nyugtattam magam, hogy legalább mindent megadnak neki és biztonságban van.

Én nem tudtam volna akkor még eltartani, de tudtam, hogy amint megvalósítom a terveimet, képes leszek arra, hogy sokkal jobb életet biztosítsak neki, mint az apja. Az egyetemen egy jó szakmát kapok a kezembe, amivel tudok annyit keresni, hogy jó környéken neveljem és jó iskolába járassam a lányomat.

Tudtam magamról, hogy jó példát tudok mutatni a gyermekemnek, mellettem magabiztos nővé cseperedhet majd.

2001-re (két évvel a válás után) már meg tudtam venni a saját kocsimat és egy lakást 20 km-re a lányomtól. Egy vállalatnál kaptam munkát ügyvédsegédként, úgyhogy már semmi sem állíthatott meg, hogy megszerezzem a gyermekem felügyeleti jogát. Nem akartam többé csak pár órára látni őt hétvégente. Persze azt szerettem volna, ha egyből hozzám költözik, de adtam neki időt, hogy hozzászokjon a környezetváltozáshoz, ezért az első időkben csak pár napig aludt nálam.

Mint kiderült, az apja pár héttel azután, hogy elköltöztem, összejött egy nővel, akit a lányom végül anyának kezdett hívni. Sosem felejtem el az első éjszakát, amit nálam töltött, órákig az »anyja« után sírt. Megszakadt a szívem, csak annyit tudtam tenni, hogy próbáltam megnyugtatni, ringatni, szeretgetni. Végül az ölemben abbahagyta a sírást, odahajtotta a fejét a mellkasomra, és csak hallgatta csendben a dalt, amit baba korában is énekeltem neki mindig. Attól a pillanattól kezdve soha nem sírt a másik »anyáért«, amikor velem volt, és végül boldogan költözött végleg hozzám.

A cikk folytatásáért kattints ide és irány a Nők Lapja Café!

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!