Anyám borogass!

“Anya, kopaszon is szép vagy, ne takard el kendővel”

hennalounge

Eljött a nap, amikor elkezdett hullani a hajam. Két és fél hete kaptam az első kemoterápiát, akkor mondták a kórházban, hogy számítsak rá, hogy megkopaszodom, mert a piros kemótól ez van, ezt kell szeretni. Ma bekövetkezett, ami talán a legjobban nyomasztott az utóbbi egy hétben. Nem csomókban hullott, nem maradt a párnámon az egész hajam, mintha letettem volna a parókámat. Csak diszkréten szállingózni kezdett. Fogmosás után a mosdókagylóban pár szál. Elhessegettem a gondolatot. Ez még nem az. Aztán munka közben az asztalomon még öt szál. Majd az arcomból kellett kisöpörni a lehullott hajat. Estére már teljesen befordultam miatta. Csak tartson ki holnapig. Csak ne egyedül kelljen letolni a fejemről. Holnap már itt lesz a barátnőm, majd ő levágja, majd fogja a kezem közben, még sírhatok is kicsit a vállán.

Aztán megráztam magam és befejeztem az önsajnálgatást.

Persze, kijár nekem, néha sajnálni is kell magamat, de azért nem túl hosszan, két órácska épp elég volt belőle, menni kell tovább, letudni, amit le kell tudni. A hajam kihullik. Pont. Minek várnám meg, amíg tényleg csomókban marad a kezemben, minek várnék holnapig, nem vagyok én ilyen, aki picsog a haja miatt. Ha kopasznak kell lenni ahhoz, hogy életben maradjak, akkor kopasznak kell lenni. A hajam nagyon kicsi ár az életemért. Úgyhogy fogtam és lenulláztam. Nem szép látvány, furcsa még, majd megszokom.

A gyerekek sokkal könnyebben vették ezt az akadályt, mint én. Semmi problémájuk nem volt azzal, hogy nincs hajam. A kis másfél éves Juli hirtelen le akarta vágatni velem a saját haját is, majd jól megsértődött, hogy nem vagyok rá hajlandó. Aztán kért ő is kendőt a fejére. A 12 éves Borcsa pedig közölte, hogy szerinte így is nagyon szép vagyok. És hozzátette, hogy itthon ne hordjak kendőt, nehogy már előttük takargassam, így csak besül a fejem. A 10 éves Dorka pedig puszit nyomott a kopaszságomra. Hát, ennyire jófejek. Úgyhogy már nem a hajam miatt, hanem a meghatottságtól sírok.

A kemoterápia egyébként nem volt olyan borzasztó, mint ahogy a fejemben előre elképzeltem.

Rosszul voltam utána, súlyossá váltak a tagjaim, alig bírtam vánszorogni, másnap egész nap aludtam, de tulajdonképpen a harmadik napra már helyre is rázódtam és csak egy kis fáradékonyság és émelygés maradt vissza belőle. Remélem a következő után is ennyi lesz, és nem szakad rám az ég. Remélem én leszek az, akire nem igaz, hogy egyre rosszabbul van minden kemó után.

Ha valaki megtudja, hogy háromgyerekes egyedülálló anyaként vagyok mellrákos, akkor a szívéhez kap. De igazából egész jól viselem ezt az egész hacacárét, legtöbbször nem érzem magam hátrányosabb helyzetűnek az egyedülállóságom miatt. Szerintem azért, mert hihetetlen sok erőt ad a környezetem, családom, barátaim, kollégáim. Még a kedvenc turkálómban az eladó is teljes mellszélességgel mellettem van. Nem titkolom a rákomat, már az elején eldöntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tabuként kezelni. Nyilván nem úgy mutatkozom be, hogy “hello, Gabi vagyok, mellrákom van”, de ha rákérdez valaki, akkor elmondom. A zöldségesemnek is elmeséltem, amikor megkérdezte, miért vágattam le a hajam. Másnap rögtön egy nagy zacskó céklát adott ajándékba. És sorra derül ki, hogy mindenkinek vagy volt rákja vagy volt valakije, akinek rákja volt. Lassan kezdem azt érezni, hogy egy nagy, titkos klub tagja vagyok, ahol mindenki egyenlő. Mindenki ugyanúgy ki van szolgáltatva ennek a betegségnek függetlenül attól, mi a végzettsége, munkája, milyen élete van. Ők és én, ugyanúgy odaülünk, infúzióra kötnek minket és csöpög a szer az ereinkbe. Nincs köztünk különbség.

Nincs tanulság. Csak a kopasz fejem van, és a hétfőre várakozás, hogy megkapjam a következő kemót.

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!