Anyám borogass!

„42 éves, egyedülálló és meddő vagyok – mégis szültem egy babát”

Sarah Kowalski története mára már ezreket inspirált, rengetegen fordulnak hozzá segítségért, akik egyedül szeretnének babát vállalni, meddőséggel küzdenek vagy egyedülállók.

„Úgy öt évvel ezelőtt mondtam először egy régi barátnőmnek, hogy szeretnék egyedül vállalni egy kisbabát. 40 éves korom körül kezdett megfogalmazódni bennem ez a gondolat, amikor még mindig nem találtam rá a társamra. Bizonytalan voltam, hogy alkalmas vagyok-e arra, hogy egyedülálló anyaként neveljek egy gyereket, de ahogy egyre több közeli barátomnak meséltem az ötletemről, és az ő szemszögükből is ráláttam a témára, egyre inkább tisztázódott bennem, hogy mit szeretnék pontosan. De a fent említett régi barátnő nem tartozott a támogatóim közé, ő először felkiáltott, hogy »Ne már!«, és még hátba is vágott hozzá. A reakciója olyan volt, mint egy nagy pofonvágás. Majd így folytatta:

»Lehetetlen vállalkozás még egy férjjel is, miért akarnád ezt a nyakadba venni egyedül?«

Motyogtam pár érvet, de a támogatás teljes hiánya hamar lelombozott, borzasztó nagyot csalódtam. Pedig már gyerekként is odavoltam a babákért. Ha valaki megkérdezte, hogy akarok-e majd gyereket, akkor azt válaszoltam, hogy legalább tizenegyet. Amikor az egyik szomszédasszony terhes lett, megkérdeztem tőle, hogy ha majd megszületik a babájuk, ugye segíthetek körülötte. Meglepetésemre beleegyezett, úgyhogy a szüléstől kezdve minden délutánomat náluk töltöttem suli után. Ekkor voltam 11 éves, a szomszéd megbízott annyira bennem, hogy még vigyázhattam is a babájára, ha el kellett ugrania valahová. Mondhatjuk, hogy a babák és gyerekek voltak az én hobbim.

De valahol útközben elvesztettem ezt a részemet. Főiskolára mentem, aztán jogi egyetemre, a legjobbak között diplomáztam, állást kaptam egy híres jogi cégnél a Szilícium-völgyben. A karrieremre fókuszáltam teljes erővel, elképesztően sokat dolgoztam, szabadidőmben pedig utazgattam, festészetet és nyelveket tanultam, vagy csak a csillaghullást bámultam a parton. A spontaneitás az életem főszereplőjévé vált.

A randizásban sosem jeleskedtem, nem is tettem lépéseket afelé, hogy megtaláljam a másik felemet. Voltak fellángolásaim, amelyekről azt hittem, örökké tartanak, és még jóval szakítás után is beleragadtam érzelmileg egy-egy kapcsolatba. A legtöbb barátnőm, aki szeretett volna gyereket, randizni járt, ismerkedett, és előbb-utóbb férjhez ment, gyerekei születtek. Ha engem kérdeztek, hogy akarok-e gyereket, akkor mindig azt válaszoltam, hogy »Nem tudom. Ez egy olyan döntés, amit majd a férjemmel együtt akarok meghozni, amint rátaláltam«.

De valahogy sosem találtam rá a férjemre.

A testem egy idő múlva megelégelte az alvásmegvonást, túl sok munkát és extrém stresszt. Fájdalmaim voltak, alig tudtam ellátni magam. Kiléptem a munkahelyemről és évekig a gyógyulásra koncentráltam, hogy megtaláljam magam, új karrierbe kezdjek, olyan munkám legyen, amivel a világ hasznára válhatok. De még ez a gyógyulós szakasz is azt jelentette, hogy nagyon »elfoglalt« voltam, csak most épp az egészségem körül forgott minden. Minden évben több csikungkezelésre utaztam, beleszerettem a salsa táncba, ezért elmentem Kubába, ahol hetente három-négy éjszakát áttáncoltam. Én lettem a két lábon járó Elme-Test-Lélek, életvezetési tanácsadóvá képeztem magam, kutattam a test és lélek összefüggéseit. Élveztem az életet.

Hamar utolért a 40 év, és még mindig nem akadt egy szál lelki társ sem a láthatáron. Ahogy szembesültem azzal, hogy nem sokáig leszek már termékeny, elgondolkodtam rajta, hogy mennyire szeretnék gyereket. Mindegy, hogy társsal vagy anélkül. Nem pánikoltam, mert a barátaim között többen is 30-40 éves koruk körül vállaltak gyereket, sőt a saját anyukám is 39 évesen szült engem. Azt gondoltam, az én generációm már bebizonyította, hogy a késői gyerekvállalás abszolút lehetséges és kivitelezhető dolog.

Egy évig tartott, míg eljutottam a döntésig, hogy egyedül vágok bele az anyaságba.

Amennyire szerettem a gyerekeket, annyira nem tudtam elképzelni, hogy feladjam a szabadságomat. Ki lennék, ha nem utazhatnék a világ körül, nem táncolhatnék egész éjjel és nem mászkálhatnék fesztiválról fesztiválra? Aztán ráébredtem, hogy előbb-utóbb megunom, hogy csak magamra fókuszáljak egész életemben. Már láttam a jeleit, amikor utaztam, hogy nincs bennem olyan lelkesedés. A spontaneitás csillogása megkopott. Másra vágytam.

Az egyik lelki gyakorlaton a mesterem feltett egy kérdést nekem: »Észrevetted, hogy mindig elsírod magad, ha arról beszélsz, hogy nincs gyereked?« Mennyire igaza volt! Bennem volt, hogy legyen babám, de végig küzdöttem azzal a gondolattal, hogy ezt apa nélkül nem lehet végigcsinálni. Meg kellett gyászolnom azt az életet, ami sosem lehetett az enyém, és elképzelni egy teljesen új módon. A legnagyobb félelmem az volt, hogy vajon örökre magányos maradok, ha egyedül vállalok gyereket? Ki akarna randizni egy egyedülálló anyával? És persze aggódtam az anyagi biztonság miatt is. Hogyan tudnám én egymagam felnevelni? Anyagilag, érzelmileg, logisztikailag. Mi lesz, ha elvesztem a munkám? Vagy képtelen leszek dolgozni egy betegség miatt?

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!