Anyám borogass!

„… milyen sebzett lehet egy nő, aki látszólag erős” – meddőségről, bántalmazásról, szerelemről Kiss Noémivel

Fotó: Üveges Zsolt

Fotó: Üveges Zsolt

Kiss Noémi legújabb könyve, a Sovány angyalok egy kisvárosi nő történetét mutatja be, aki a nyolcvanas években hiába próbál teherbe esni. Végül megöli a férjét, majd a kórházban gondolja végig az életét, bántalmazó kapcsolatát, szerelmeit. Az írónő interjúiban nyíltan mesél saját tapasztalatairól is a gyerek utáni kilátástalan vággyal és a mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban

 

sovány angyalok

 

Anyámborogass: A Sovány angyalok és korábbi könyved, az Ikeranya témája sok ponton érintkezik: meddőségi kezelésekről, női magányról szólnak. Mégis teljesen más olvasni őket.

Kiss Noémi: Az Ikeranyában kísérleteztem a blog és az irodalmi nyelv egymásba építésével, de később rá kellett jönnöm, hogy a kettő egészen más: egy novellában világot kell teremteni, a blogban pedig primer vallomást teszünk. Egyébként a Sovány angyalokat kezdtem korábban, akkor, amikor úgy tűnt, hogy soha nem lehet gyerekünk, és meddőségi kezelésre jártunk. Ebben az időszakban határoztam el, hogy erről az érzésről szeretnék írni, ami nem is egy érzés csupán, hanem életmód, belső, titkos válóság, hónapokig, évekig velünk élő fájdalom és várakozás. Aztán ezt megszakítottam, mert mégiscsak születtek babáink. Az akkori élmények hatására jött létre az Ikeranya. Amikor az ikrek kicsik voltak, nehezen bírtam, viszont az írásban nagyon inspirált, amit átéltem. Boldogságcseppek. Az éjszakázás mellett folytatattam a Sovány angyalokat is. A gyerekek most hat évesek. Hát, eddig tartott megírni.

 

Anyámb: Milyen reakciókat váltott ki a könyv? Mik a visszajelzések?

K. N.: Esterházy Péter reakciójára emlékszem legélesebben. A könyvem felolvasó estjén találkoztam vele, a Radnótiban, ott ült a közönségben. A meddő című fejezet hangzott el, amelyik bemutatja, hogy milyen hullámzó érzés a gyermektelenség és a vágyakozás fájdalma, hogy a meddőség minden pillanatot, minden lépést tönkretesz, főleg akkor, ha már nagyon akarnád azt a gyereket. Ráadásul a nyolcvanas években még inkább titok, szégyen volt az, ha valakinek nem lehetett gyereke.

Esterházy odajött hozzám a felolvasás után, amin meglepődtem, főleg, hogy nem viccelődött velem, ahogy szokott, hanem félrehúzott, és azt mondta, most jött rá, milyen sérülékeny, sebzett lehet egy nő, aki kívülről látszólag erős, csinos, sikeres, és rájött arra is, hogy van olyan mély fájdalom, ami kívülről egyszerűen nem látszik. Utána eltelt egy-két hónap, kiderült, hogy beteg, és akkor, ahogy visszaszámoltam, ráébredtem, hogy amikor velem beszélt, már tudta a diagnózisát.

 

A hírnek persze nagyon nem örülök, annak viszont igen, hogy nyilvánosan vállalta a betegségét. Én is vállaltam, hogy mesterséges megtermékenyítéssel lett gyerekünk.

Emellett pedig rengeteg levelet kapok, úgy látom, sokakra nagyon erősen hat a könyv, és persze olyanok is vannak, akik nem szeretik. Mert nem csak a szerelemről szól és a jó házasságról.

 

Anyámb: Mit gondolsz? Manapság is nehéz vállalni, ha valakinek nem lehet gyereke?

K. N.: Ez nagyon vegyes, közösségenként változik. Nekem sokan mondják, hogy nagyon nehéz, főleg vidéken, bár ott azt is megszólják, akinek nincs pasija, férje, munkája, nem tud főzni vagy bármi másban eltér egy bonyolult elvárásrendszertől. De azért sokat fejlődtünk, és úgy látom, sokkal több mindent elbír a környezet, mint mondjuk húsz éve. Lehet egyedül élni, egyedül nevelni gyereket, nem férjhez menni, nem szülni. Azért is tesz jót a társadalomnak, ha ezt elfogadja, mert akkor a külön utat választók is jobban elfogadják a tradicionális családmodellben gondolkodókat.

Fotó: Üveges Zsolt

Fotó: Üveges Zsolt

Anyámb: Én úgy látom, hogy a fórumokon azért is megvetik egymást az anyukák, ha a másiknak négy gyereke van, meg azért is, ha nincs egy se.

K. N.: De ez jó. Ez a változatosság. Bár tény, az internetes fórumokat nem szeretem. Amikor a Bezzeganyára írtam, néha igencsak sokkolt a kommentelők véleménye. Mocskolódás is ment néha az írásaim után, ráadásul egy nő (ha az volt?) minden egyes posztomnál elmondta, hogy én szerinte képtelen vagyok gondozni a gyerekeimet, végül abbahagytam a blogolást. Akadtak nagyon pozitív visszajelzések is, az Ikeranyát sokan felszabadítónak élték meg, ahogy ezt a regényt is, akkor is, ha nehezen viselhető problémákról van benne szó. Törekszem a megfelelő távolságra, iróniára is, lehet, hogy ez nem mindig látszik. Igenis a szerelemről és a boldog anyaságról szólnak ezek a könyvek.

 

Anyámb: Ez a téma azért különösen aktuális most, mert Kövér László legutóbbi beszéde éppen afelé próbálja terelni a közhangulatot, hogy mégse fogadjuk el az egymástól teljesen különböző női sorsokat és választásokat.

K. N.: Nagyon siralmas és mosolyogni való, amikor a politika megpróbálja a felvilágosodás előtti idők konyhalányává, családi cseléddé tenni a mai nőket. Bekötni a fejüket, kendőbe bugyolálni. Erre egész egyszerű válaszom van, az anyaság választható, sosem kötelező, és azok a gyerekek boldogok, akiknek anyukájuk is boldog, mert anya és gyereke egy láthatatlan köldökzsinórral van összekötve. Ha valakinek nehezen lehet gyereke, akkor meg kimondottan fájdalmas és sértő, ha azonnal nagymamává akarjuk őt tenni.

 

Anyámb: Az Ikeranyában úgy írsz az anyaságról, ahogy sokan nem mernek.

K N.: Igen, ez a téma így nem nagyon létezik. Ahogy – szerintem – a Sovány angyalok is egyedülálló, mert a meddőség kérdése még a nyugati irodalomban sem nagyon található meg, a regénybeli szocializmus szuperfeminizmusa pedig külön bukét ad a témának. Úgy látom egyébként, hogy a gyerekszülés egyrészt egy külső elvárás, másrészt viszont nagyon is belső, hormonális. A hormonok komolyan meghatározzák a nők világérzékelését; ezt onnan tudom, hogy amikor meddőségi kezelésre jártam, akkor a hormoninjekciókat kaptam, és szó szerint megváltoztak a tulajdonságaim. Például olyan vágyat éreztem néha, amilyet korábban soha, de a boldogság meg a boldogtalanság is túlságosan kiélezetten jelentkezett. Végső soron rossz volt, mert nem tudtam uralkodni magamon, állandóan csak a végletekben éltem.

Kiss_Noémi_16_ÜZS

Fotó: Üveges Zsolt

Anyámb: A könyvedben a meddőségre rámegy egy házasság. Még ma is iszonyú kihívás lehet a gyermektelenség egy pár életében.

K. N.: Igen. A könyveim nem csak rólam szólnak, hanem azokról a nőkről, akikkel találkoztam. A Sovány angyalokban a házasság tönkremenetelét mások elmeséléséből és saját nehézségeimből raktam össze, de a regény nem életrajzi. Egyébként pedig nem csak a meddőségről, hanem a szerelemről is szól, arról, hogy milyen szerelmes tud lenne egy nő egy férfibe, és mennyire fáj, ha éppen ez a férfi bántja őt. A házasság hidegsége gyilkos ösztönöket húz elő.

 

Anyámb: A történetben végül férj és feleség is bántalmazókká válnak.

K. N.: Ez igaz, egy olvasóm mondta is, milyen szörnyű ez a főszereplő – Lívia-, mert jól megveri a férje kutyáját. Csakhogy ez így szokott lenni: egy bántalmazó kapcsolatban mindketten bántalmazókká válnak. Azt is mondják sokan, hogy nem szimpatikus a főhős. Hát, tényleg nem mindig. Csakhogy mindnyájan ilyenek vagyunk. A világ nem úgy működik, hogy vannak a jók meg a rosszak, és mi valamelyik oldalon állunk az egyik csapattal. Ez még a politikában sincs így, nem szeretem az egyoldalú nézeteket, sajnos erre a magyar társadalom igencsak hajlamos.

 

Anyámb: Szerinted nem elkerülhetetlen, hogy az életünk során bántalmazóvá és bántalmazottá váljunk egy-egy kapcsolatban?

K. N.: Valószínűleg nem. Én már üvöltöttem úgy a gyerekekkel, hogy sírtak tőle. És ez pont elég. Csak amikor benne vagy, már teljesen kicsinál a gyerek, akkor előfordul. És ezek valós fájdalmak a gyereknek. A párkapcsolatban is előfordul. Nem kell ahhoz agyonverni, vagy megölni a másikat, hogy komolyan bántsuk. Csak az irodalomban el kellett mennem a végsőkig, gyilkossá tettem a főszereplőmet.

 

Anyámb: Miért?

K. N.: Mert így egyszerűbb volt. És nem a férj – Öcsi- megölése a lényeg szerintem, ez egyébként is a könyv elején kiderül. Egyszerűen muszáj volt ezt a nőt helyzetbe hoznom, hogy végig kelljen gondolnia az életét. Tudtam, hogy a meddőségről, a bántalmazásról akarok írni a Kádár-korszakban, a rendszerváltásra szeretném kifuttatni, a főhősnek el kell mennie külföldre, és még a sportot is bele szeretném tenni.

 

Anyámb: Ehhez kreáltál egy sztorit?

K. N.: Igen, a főhőst így alakítottam ki. Benne van a saját életem, az anyukám, a nagyszüleim. Nincs kimondva, hogy Gödöllőn játszódik, de elég egyértelmű. Van egy gödöllői barátnőm, és ő sok figurát felismer. És szándékosan ellene mentem a női regényeknek azzal, hogy ritkán tudjuk, mit visel a főszereplő, vagy hogy hogy néz ki.

Nehéz volt megírni, nagyon kiszívott, különösen a bántalmazás részét volt komoly munka ábrázolni, és annyit mondanék, hogy Morvai Krisztina Terror a családban című könyvét olvastam rongyosra, mert ezen kívül szakirodalom és mélyinterjúk bántalmazott nőkkel egyszerűen nem létezik magyarul.

Fotó: Üveges Zsolt

Fotó: Üveges Zsolt

Anyámb: A sport hogy jött, miért volt fontos erről írni?

K. N.: Sportoló voltam Egerszegivel egy csapatban, és nekem Szepesi Nikolett könyve nyitotta fel a szememet. Készített velem Simon Andrea egy interjút, utána nagyon nehéz volt. Ő inspirált, hogy végiggondoljam a kamaszkoromat. Ebben csak annyit mondtam, hogy minden igaz, amit Szepesi írt. Csak a bántalmazásról senki nem beszél. Általában nem is akarnak, és nem is tudnak. Nekem van néhány eszközöm, legalább el tudom mondani, ki tudom fejezni, remélhetőleg.

 

Anyámb: Írtál Paul Celanról, akit elsősorban a holocaust foglalkoztatott. Írtál a zürichi szexmunkásokról, novelláskötetet, regényt női sorsokról. Nem tudnám néhány szóval összefoglalni, mi az, ami téged megragad.

K. N.: Én sem tudom. Nincsen programom. Sodródok néha. A zürichi prostituáltakról azért írtam, mert éppen oda kaptam ösztöndíjat, és régóta érdekelt a téma. De a fő témám a nőiség, a szüleink öröksége, a szexualitás, az anyaság és az utazás, csak nem nyugatra, hanem keletre. Nem messze tőlünk, Ukrajnában, Galíciában, Belorusziában és Romániában rengeteg felfedezetlen hely van.

 

Anyámb: Hogy van időd minderre?

K. N.: Én úszó voltam. Ott megtanulod beosztani az időt. Egész pici koromban már reggel háromnegyed hatkor csobbantam. Amikor születtek a gyerekeink, volt néhány rövidebb pánikrohamom, szorongtam is. Koraszülöttek voltak, a kicsi életéért aggódtunk, a fiam asztmás lett, egyik betegségtől ugrottunk a másikig. Elfáradtam, elhagyott az erőm, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Fizikai és lelki fáradtság volt, olyan, amit előtte nem ismertem. Sok segítség kellett jó időbeosztással. És sok kicsi, boldog pillanat, hogy másnap ne adjam fel. Számomra egyébként az a fura, amikor egy nőt néhány gyerek után úgy eltölt az anyaság, hogy mással nem is foglalkozik. Én ezt például nem bírnám, nekem az börtön lenne, biztosan meg akarnék szökni.

 

(A könyvről cikkünk itt olvasható)

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!