Anyám borogass!

Olyan legyen a mese, amit a felnőttek is élveznek – Interjú Gévai Csilla meseíróval

Fotó: Valuska Gábor

Fotó: Valuska Gábor

Az én gyerekem közlekedésmániás. Tudja a villamoshálózatot, de nem csak a jelenleg működőt, hanem mondjuk az 1956-ban megszűnt járatokat is. Amíg még működött a Közlekedési Múzeum, a látogatásokkor rá kellett jönnünk, hogy egyáltalán nincs egyedül. Évek óta olvassuk rongyosra Gévai Csilla Amíg utazunk című mesesorozatát.

Gévai Csilla gyerekkönyveire azt kell mondanom, hogy sok mesével szemben, nekünk, szülőknek is szórakoztató, sőt megszerettük a szereplőket is. Gévai Csilla persze nemcsak az utazós sorozat szerzője, hanem könyvillusztrátor is, megjelent már tőle a Nagy Zöld Könyv, vagy a Lídia-sorozat is, amelyik egy kamaszlány lassú magára találásáról szól. Az interjúból kiderül, miért jó a tömegközlekedés, mi jelent kihívást egy gyerekkönyv szerzőjének, s főként pedig, hogy mit tanulhatunk az eszkimóktól.

Az Amíg utazunk egy magyar közlekedésmániás családban játszódik. Domát és testvérét, Pannit meglátogatja nyelvész anyukájuk eszkimó barátainak kisfia, Nanuk. És ha már eljön Budapestre, végigbuszozzák-metrózzák-villamosozzák a várost az idős, bogaras, de nagyon vicces és elképesztően szeretnivaló Bali bácsival. Megtudjuk, hogy a fogaskerekű miért hatvanas, pedig csak egy van belőle, milyen típusú villamosok járnak a városban, és hány perc alatt lehet felszaladni leghamarabb a Gellért-hegyre. Ráadásul még az is kiderül, hogy egy magyar kislány és egy eszkimó kisfiú hogyan lesz a mese végére elválaszthatatlan.

 

Anyám borogass: Miért éppen a tömegközlekedésről írtál könyvet?

Gévai Csilla: A környezetvédelem miatt. Az autókkal szemben támogatom a villamost, a buszt, a trolit, a biciklit, és úgy éreztem, hogy nem került a kezembe még olyan gyerekkönyv, ami bemutatná a várost és népszerűsítené a tömegközlekedést. Ráadásul amíg az autóban nem biztos, hogy egymás felé fordulva tudunk beszélgetni, ez a villamoson lehetséges. Azt szerettem volna megmutatni, hogy milyen jó együtt felfedezni a várost, beszélgetni utazás közben, esetleg megtudni, hogy ahol járunk, az mennyire régi és patinás része Budapestnek.

Ab.: Nincs is közlekedésmániás gyereked?

G. Cs.: Nem, de tudtam, hogy vannak gyerekek, akik érzékenyek erre a témára. És a téma a felnőtteket is ugyanannyira érdekelheti. Úgy gondolom, hogy ami a felnőttet és a gyereket is leköti, az jó mesekönyv. Nekem íróként pedig érdekes kihívás, hogy hogyan tudom egyszerre a szülőt is és a gyereket is bevonzani egy könyvbe. A közlekedéssel szerintem ez sikerült.

Ab.: Elsőre azt gondolnám, főként az apukákat, és kevésbé az anyukákat.

G. Cs.: Nem, ez egyáltalán nincs így, mert igenis sok a műszaki érdeklődésű anyuka, akik közül aztán többen rendszeresen tömegközlekedési eszközökön utaznak. Az Amíg utazunkban szerettem volna olyan városrészeket bemutatni, amelyek méltatlanul elfeledettek, mint például a Törley pezsgőgyár vagy a Kamaraerdő. Ezek olyan helyek, ahova élmény eljutni. Jó lenne, ha minél többen tudnánk róla!

Ab.: Mik a visszajelzések?

G. Cs.: A visszajelzéseknek, a sikereknek teljesen bedőlni elég csalóka. Ugyanis attól, mert valamit sokan szeretnek, nem biztos, hogy jó is, és emiatt nem igazán számít, hogy hányan olvassák. Persze ha olyan könyveket akarnék írni, amit majd sokan megvesznek, tudnám, milyen témához kell nyúlni.

Grafika: Baranyai András

Grafika: Baranyai András

Ab.: Akkor miket írnál?

G. Cs.: Tűzoltós történeteket fiúknak, lányoknak pedig osztályközösségeset sok szép fiúval és szép lánnyal. Csakhogy engem a dolgok ennél mélyebben érdekelnek. Számomra az elsődleges téma inkább becsalogatóként működik. És ha már hallgatja a gyerek, a megteremtett térben olyan dolgok történhetnek, amiket szeretnék megosztani velük. Vagyis azt az adatot, ami neki fontos lehet, mindenképpen belerakom. Például az utazós sorozatban van egy-két olyan bekezdés, amiben számomra túl sok a technikai leírás. Ezekben az esetekben viszont beáldoztam az arányérzékemet a tudomány javára.

Ab.: Mi volt még a közlekedésen kívül, amit szerettél volna velük megosztani ebben a sorozatban?

G.Cs.: A környezetvédelem. Bali bácsi erre folyamatosan figyelmeztet. Ő maga egy környezetvédelmi szócső. És a nyelvészet iránti érdeklődés. Az anyuka figurája egy nyelvész barátnőm alteregója. Szerettem volna elmondani, hogy jó dolog nyelvésznek lenni. Vagy az inuit kultúra, amit Nanuk, az eszkimó fiú hoz magával, a hazai nyelvészek pedig lelkesednek érte. Mert én ebbe az északi kultúrába vagyok szerelmes, és ebbe a rajongásomba bele akarom csalogatni a gyerekeket is.

Grafika: Baranyai András

Grafika: Baranyai András

 
Továbbá számomra fontos az is, hogy idős karakterek is megjelenjenek a könyveimben. Nekem számít, hogy a mesében a gyerekek mondjuk elmenjenek a nagymamához is. Szerintem az is természetes, hogy egy harmincéves anyukának lehet ötvennyolc éves kollégája, akit kedvel és akit a barátjának tart, és ez az öregúr akár bogaras is lehet.

Ab.: Bali bácsi, az említett bogaras öregúr, nyelvzseni és közlekedési szakértő, nagyon eltalált karakter. Van megfelelője az életben?

G. Cs.: Van egy ilyen férfitípus, aki hozzám közel áll. Engem szórakoztatnak a bogaras emberek, és tudom, hogy egy történetet hogy fel tud dobni egy olyan karakter, aki kicsit mindig másképp reagál, mint azt várnánk. Aki mer ciki lenni.

Ab.: Honnan származik az inuit kultúra iránti érdeklődésed?

G. Cs.: A magyar szak mellett kulturális antropológus szakon végeztem az ELTE-n, onnan. Van például ez a klasszikus áldokumentum film, a Nanuk, az eszkimó. Szerintem csodálatos alkotás. Ha a könyvem kapcsán mondjuk tízzel többen megnézik a neten ezt a filmet, már csak ezért is sikeresnek fogom tartani a sorozatomat. Én tudom, hogy az inuit kultúrában hatalmas érték van. Szeretném, hogy akinek van szeme és füle hozzá, az élvezze velem együtt.

Grafika: Baranyai András

Grafika: Baranyai András

Ab.: Mi ragadott meg az eszkimókban?

G. Cs.: Képzeld el, hogy egy életen át menetelsz jégsivatagon és hóbuckákon keresztül, és semmi nincs, egyáltalán semmi, csak jég és hó. Ez a fehér és hideg monotónia eleve olyan szinten megdobja a fantáziádat, hogy az elképesztő. Sokkal kevesebb vizuális inger ér, és sokkal inkább rá vagy hagyatkozva a képzeletedre. Ilyen szélsőséges körülmények között nemhogy életben maradni, hanem jól is érezni magad, na, ez az igazi teljesítmény.

Alaszkában nagyjából az 1920-as évekig megvolt egy eredeti őslakos-kulturális létezés. Végtelenített vándorlás jellemezte, a semmi hátán megélés, jól megfigyelt állatok, varázsdalok, sámánok. Minden mágikus volt, igaz, gyakran kegyetlen, de ha hallgatod a verseket, vagy dokumentumfilmet nézel róluk ezekből az időkből, akkor azt látod, hogy alapvetően nagyon puritánul, de derűsen éltek. Az fogott meg bennük, hogy ilyen kutya kemény helyzetben is örülni tudtak az életnek. Meg a letisztultság, ami a tárgyi kultúrában megjelenik, és ez az én ízlésemhez nagyon közel áll. Nagyon várom, hogy egyszer eljuthassak oda. De mivel irtó sok pénzbe kerül, így legalább a könyvbeli családomat kijuttattam Alaszkába a harmadik részben (Amíg repülünk), most ők utaztak helyettem.

A cikk folytatásáért kattints ide és irány a Nők Lapja Café!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!