Anyám borogass!

„Ha menekült vagy, könnyen elveszik minden emberi méltóságod.” – egy lány, aki tíz éven át bujkált Norvégiában

maria amelie 1101141855

kép: to.no

Maria Amelie Csecsenföld határáról menekült gyerekként a családjával. Néhány év után Norvégiában kötöttek ki, itt tíz évet élt illegálisan, papírok nélkül. Ekkor írta meg Illegally Norwegian – Illegális norvégnak lenni – című művét, ami azonnal bestseller lett. Ebben naplószerűen mesél arról, milyen érzés a hatóságok elől bujkálni, folyamatos bizonytalanságban élni. 2011-ben a norvég hatóságok visszatoloncolták Oroszországba; erre reagálva Norvégiában komoly támogatókampány indult  Maria mellett. TV-műsorok, újságcikkek százai támogatták a fiatal nő visszatérését. Áprilisban végül visszamehetett, és munkavállalási engedélyt kapott. – Mi a Philip Zimbardo nevével fémjelzett, Hősök tere projekt keretében megrendezett Heroikon konferencián beszélgettünk vele.

Miért kellett a családodnak Oroszországból menekülni?

Maria Amelie: Nem annyira szeretem ezt a kérdést, mert a szüleimről kell beszélni, nem pedig magamról. 12 éves voltam, és nem tudom, egész pontosan ők miért döntöttek így. A csecsen határon éltünk, ahol háború dúlt. Az emberek a politikai véleményüket nem nagyon mondhatták el. Bár megpróbáltunk máshol élni, Oroszországban akkora volt a rasszizmus, hogy nem kaptak munkát a szüleim, és lakást sem bérelhettek. Aki a Kaukázusból jött, azoknak egyszerűen nem adták ki.  Ráadásul a szüleim politikai nézeteit az akkori rezsim nem fogadta el.

Mi a legjellemzőbb életérzés, ha az ember papírok nélkül él?

M. A.: Én tizenhat évesen érkeztem Norvégiába, csak norvég barátaim voltak, beszéltem a nyelvet, három-négy év után tényleg ez lett az otthonom. A legmeghatározóbb érzés ilyenkor az, hogy nem is létezel. Én úgy éltem túl, hogy nagyon sokan segítettek. Nem sajnáltak, hanem tiszteltek, és megértették, hogy nem azért menekültem el, hogy egy kicsit jobban éljek, ráadásul papírok nélkül egyáltalán nem is jó élni, tehát okkal döntöttünk úgy, hogy elmegyünk. Ebben a helyzetben nagyon könnyű kihasználni az embereket: sokan nem adnak rendes fizetést, nincs egészségbiztosításod, ha megerőszakolnak, nem jelentheted a rendőrségen, mert akkor kiutasítanak. Nincs másod, csak az az egész pici, amit magaddal hoztál, és esetleg összegyűjtöttél. De én igazából azért írtam a könyvet, hogy megmutassam, hogy sokan milyen jók voltak hozzám.

Fontos tudni, hogy amikor menedékért folyamodik valaki, akkor a hatóságok valami olyan lénnyé degradálják, aki nem is ő. Ujjlenyomatot kell adni, és elveszik az útlevelét. Egyből úgy érzi, mintha bűnöző lenne. Másrészt ilyenkor azt várják el, hogy hosszú történettel indokold meg, hogy miért is kell neked a menedék. Ez az interjú az alapja annak, hogy maradhatsz-e vagy nem. Csakhogy akik háborúból jönnek, sok trauma után, egyszerűen képtelen a legszörnyűbb dolgokról beszélni. De ha nem sikerül mindent elmondani, akkor kiutasítanak. Pszichológiai segítséget nem kapnak, nincs semmi. Csak várni kell, és semmit sem lehet tenni, tizenhat éves kor után tanulni sem. Olyanokkal is találkoztam, akik négy éven keresztül nem mentek iskolába, és így elvesztették a legjobb éveiket.

Te megváltoztattad az emberek életét a könyveddel. Azért ez jó érzés lehet.

M. A.: A célom egyszerűen az volt, hogy elmondjam a történetemet. Arra gondoltam, ha tíz ember véleményét megváltoztatom a menekültekkel kapcsolatban, akkor elértem már, amit akartam. Az egyik tanárom segített kiadót találni. Hitt bennem, és így én is hittem magamban. Sok kiadó visszautasított, beszéltem jogászokkal is előtte, de mindenki azt mondta, hogy nincs értelme ezt a könyvet kiadni. A professzoromon, a szüleimen és a végül megtalált kiadón kívül senki nem gondolta, hogy ez érdekes lehet. Végül tévedtek. És azt, hogy maradhattam Norvégiában, azoknak köszönhetem, akik elolvasták a könyvet.

Mit gondolsz a mostani menekült-problémáról? Milyen ez neked, hogy ennyi menedékkérőt látsz?

M. A.: Mostanában sokan akarják tudni, milyen menekültnek lenni. Ennek örülök, mert igazából már évek óta halnak meg emberek a Földközi-tengeren, és csak most kezdte ez foglalkoztatni a közvéleményt. Ez jó, viszont borzasztó olvasni a történeteiket. Tudjuk, hogy rengeteg férfi jön, de azt nem, hogy mi történik a nőkkel ebben a krízishelyzetben. Ezt a kérdést mindenképpen fel kellene tenni.

Szerinted, ha lenne valaki, aki hozzád hasonlóan ki tudná fejezni magát, és leírná a történetét, jobban értenénk őket?

M. A.: Igen. Én is a naplómat használtam. Nem akartam politikát csinálni. Arról beszéltem, milyen így egyetemi hallgatónak lenni, szerelembe esni és hasonlók. Ha valaki el tudná mondani a történetét, sokkal többet értenénk az egészből. Talán ez hamarosan meg is történik, csak bátorítani kell őket. Ez azért fontos, mert ha egyszer belépsz a menedékkérő-rendszerbe, akkor elveszted a magadba vetett hited. És ha csempészekre kell hagyatkoznod, hivatalnokokra, akik bűnözőként kezelnek, egy idő után már tényleg megszűnik minden emberi méltóságod.

Maria Amelie könyvéből itt olvashatsz részleteket angolul. 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!